A PILLANGÓ ÁLMA
Rólad álmodott a pillangó és rólam. Egyszóval rólunk álmodott emberekről, akik igazából pillangók vagyunk.
Szép volt a pillangó. Felhőkből nőttek a szárnyai, a szemében pedig suttogó könnyek nyíltak. Ám az álmai valahogy oly furák voltak: tágas völgyekről, madárillatú mezőkről és halaktól hangos patakokról álmodott. Álmodott, csak álmodozott s már-már repülni is elfelejtett...
És álmában a pillangók és az emberek boldogan éltek. Azt álmodta, hogy a pillangók nem mások, csak pillangók, az emberek pedig nem mások csak emberek.
Bolondnak nézték a pillangót.
De ő tovább álmodott, és elkezdett töprengeni az álmain. És úgy érezte, hogy háborúk nélkül unalmas lenne az élet. Aztán nem repült tovább a pillangó. Csak töprengett az élet érthetetlenségén...
Majd egy szép napon meghalt a pillangó. Kövek nőttek a szárnyai helyén, a szemében pedig döbbenetté fagytak a könnyek. És most már én repülök helyette: már felhősödnek a szárnyaim, és tovább álmodom a pillangó álmát. S töprengek, töprengek. Már rájöttem, hogy az életnek nincs is célja, rájöttem, hogy az életnek csak vége van, de lehet, hogy épp ez a célja...? És halhatatlan álmokról álmodom; és napfényes háborús hajnalokról álmodom; csak rólad és rólam álmodok...
Pedig valahol egy halott pillangót visz a szél, kinek álmok nőttek a szárnyai helyén.
© Joseph Kral
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése