Vallomás...

VALLOMÁS, A PILLANGÓ ÁLMÁNAK KAPCSÁN

Őszintén megvallom, mélyen itt él bennem a filozófia, a bölcselet szeretete és tisztelete. S szeretnék én is hosszú szakállú, bölcs aggastyán lenni, akiről sugárzik a boldogság, s mosolyogva osztja intelmeit az arra rászorulóknak.
Mert dühít a butaság, s gyűlölöm az ostobaságot mindennél jobban. S valahogy mégis, sokszor néha én is milyen buta és milyen ostoba vagyok... Órákon át töprengek, gondolkodom, gyötrőm magam, mert van erre lehetőségem a magány óráiban - s ilyenkor írok, mert úgy érzem írás nélkül értelmetlen lenne az életem; mert eddig hallgattam; mert talán csak ehhez értek igazán jól. (S ilyenkor boldognak érzem magam, s boldog is vagyok: ez az igazság.) De van e igazság egyáltalán...
Van, hogy Szabó Lőrinc sorai jutnak eszembe, a Dsuang Dszi álmából:"... kétezer évig töprengtem azóta / de egyre bizonytalanabb vagyok, / és most már azt hiszem, hogy nincs igazság, / már azt, hogy minden kép és költemény / azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét, /a lepke őt és mindhármukat én."
De miről is álmodik a pillangó, a lepke, ez az ide-oda röpködő, semmivé szétfoszló kis lény. Arról, amiről mi is álmodunk. Valójában nincs is különbség pillangók és emberek között. A különbség csak képzelt, tehát valótlan...
Néha fáj az élet, fáj a bánat, fáj az öröm s fáj a szerelem is, akár csak a pillangóknak. Ilyenkor énekelek, vagy sírok inkább - érzékien s talán szépen -, de nem sír velem senki csak a pillangók.
S van, hogy egyszerűen csak ember szeretnék lenni...
Mert mennyivel egyszerűbb lenne élet, ha az emberek, csak emberek lennének, a pillangók meg csak pillangók. Dehát nincs így, s ez valahogy érthetetlen.
Így hát csak álmodunk róla s elképzeljük, mint a pillangók. Aztán eltűnünk mi is hirtelen, egy pillangónyi lét után...

© Joseph Kral