Egresi Zsuzsa versei

Egresi Zsuzsa 1954-ben született. Édesanyja E.Tóth Ila szobrászművész. Alkotói pályáját autodidakta módon kezdte, és a magyar grafika tradicionális vonalát követve alakította ki egyéni stílusát. Kondor Béla és Gross Arnold egyaránt hatott művészetére. 1980 óta tagja a Magyar Képzőművészeti Alapnak. Ebben az évben Olaszországba költözött és a milánói BRERA Képzőművészeti Akadémiát végezte. Európa szerte vesz részt kiállításokon és számos díjat nyert. Jelenleg idehaza alkot. 

http://www.festomuveszek.hu/


A versek az 1989-ben kiadott, Írás a löszfalon című kötetből származnak.

ÍRÁS A LÖSZFALON

/Büntessétek a költőt, ki
magában énekel, dalai
betegen, mélán égnek el.
Szép, szürke haja lengedez csak
megtoldva a kékes-zöld horizontot,
hol egyszer a néma kedves
lepedőszín vásznat bontott./

Mert kell a szó!
Babonás jelek helyett
a tiszta éter-beszéd. Törött, lekaszált
percek nélkül élni, mellükre fogni
a kőkemény időt,
ez lenn szép, barátaim!

Csodám elszáll, hallgat és leül.
Léptei a munkát figyelik.
Üveg és vas harsog a gép kezében,
tülekedik fényével a friss acél,
szikraszívű ember táncol
e bűvös körmenetben, dallamot dúdol,
sosem beszél.

A parton ér utol csak hallgatása.
Az uszályok előtt találkozunk.
Itt is a hang, a valódi ércí-mása,
feketén, némán, kéken szárad
a felfeszített jégen,
mint az arcon a gond.
Nagy és felmérhetetlen a Duna.

Csillag folyik az arcán:
éjszaka-könny. Fellengenek a hold
fehér sirályai, dudálnak a keskeny
hajók, leinti őket csendben.
Alkonyodik. Reflektor lebben
fel a vízre, okos tekintetét
belém meríri, továbbmegyek.

/Átkarollak városom. Hozzád
kerülnek vissza útjaim,
mik tőled vittek el.
Csak beszélni tudnék
egyszer hozzád,
s csak egyszer
érintene szavad!/



ITT ÉLEK

Hol a halak vonszolják
a folyót ott születtem én

Fenn holdas magasban
a magány Hegyén

itt élek mégis hol a fák
közt tenyéren jár a sötét

Arcomra fogom őzikék
virágzó meleg üstökét


DUNAÚJVÁROS

Kezedbe álmodom magam, város.
Mert szeretem a barna éjszakák
köhögését, a gyár örök szuszogását
és mindent, ami veled és velem történik.
Mert érzem, hogy igaz.
Hiszen kell a köd, a füst, a zaj,
a nappalok és éjszakák váltakozása,
az időből gyúrt, dagasztott jelen,
végtelen okkerek és pirosak lángolása,
tűz, mely vasat izzaszt az ércből,
a tél kormos-fehér bőrének párolgása
a Duna félhold-arca fölött,
uszályok hűvös csattogása,
a magány, mert egyedül vagy,
arcodra löszhajú álmokat hord a szél,
lassan beborít melledre teszi a kezed,
elaltat,
míg álmodsz, nőnek a házak:
gyorsuló lélegzetek, pattanó inak,
széles tenyerek magányos templomai,
itt remegnek tested dobjain.
Aludj, én is itt vagyok.
Kék rezdülése van a pilládnak.
Szép vagy: Lassan, mélyen dobbansz szívemben,
s egy fáradt sóhajt repít feléd az éj.


JÖTTEM

Jöttem sírásig kitakart mellel
csillagok vájta nagy szívem
dobogása is elakadt
e fülledt tájon

Jöttem lombokra szakadó hajjal
mit a bölcs Duna nemzett
s aranykarokkal csapott fel
homály-magasba

Jöttem mint ahogy uszályok
jönnek vérző érccel megrakodva
és már messziről ölelik 
az öblöt mely befogad

Jöttem és tudtam
véremben dalt viszek és titkokat
vártam a világot elém szaladni
szerelmeket és játszótársakat

S most megfosztva s mégis telítve
barnult sörénnyel s alvadt
vérrel a számon ringat az út
mintha gyermeke lennék

Mögöttem kedves játékok
hevernek unott sorokban
s látom tékozló karokkal
öleli őket az idő


CSILLAGAIM

Járok a színtelen égen,
hol a tört cserepek
bongó dalait figyelem,

S mint újból összefogódzni
akaró tört tárgyak,
küszködik bennem a vers,

S kővel kirakott sárban
bújnak meg dalaim:
csillagaim,

Vagy háncsuktól szabadulva
egy táncban vélem
törnek örömre.


JÓZSEF ATTILA 

Attila, üresen, hangtalanul
fénylenek szemed bezúzott élei.
Egy kihullott üvegdarab
éneket nyitott az arcodon.
Te magad vagy az ének:
komisz magányod tébolyult dala.
Más nem hallgat, s nem 
menetel a télben haza.
Egyedül vagy, hűvös a szád,
Attila a halál a ruhád.
Tudta a Mama, kire hagyhatja
nyugodtan szeretet fiát.


MESÉL AZ ŐSZ

Mesél az ősz, figyelek,
mint egy kócos kisgyerek,
ki talán élt egykoron,
s porba rajzolta az eget.
És jött a szél, dalát
mint egy furulyát
jól megfújta.
Mért a porba?
Hogy megbántsa a gyereket?
Mesél az ősz. Figyelek.
Kicsit vállon vereget,
ugyan mért sírsz, kérdi újra,
milyen lágy, puha az ujja.
Ő is kesergőre gyújt,
víg dala már kifakult,
meséje is elavult.
Susog az ősz, mint a nád,
halld a zsongó muzsikát.
Legyen édes dallamod,
s ha majd egyszer hallgatod,
gondolj reám ha felnősz,
én költöttem,
meg az ősz.


ALTATÓ

Aludj te bűvös nyári éj
aludj a testem átölel
Csend-ruhát ölt a város is
s a távolból fény figyel
Mögötte hallgat a sötét
ében haját szél hordja szét
S míg emlékeimben egyre nősz
szívemben fészket rak az ősz
hűvössé válnak álmaim
Aludj te bűvös nyári éj
ne kérj ne sírj ne mesélj
Talán egyszer egy csodás alkonyon
mikor kinn ülök a balkonon
elgondolkodom hogy mitől szomorú
a dalom


DALOCSKA

Őszi alma
Őszi fagy
Őszi kedves
El ne hagyj

Téli szél
Este kél
Látod mégis
Elmentél


A VERS

Csend.
Éreznek a szavak,
látnak, hallanak.
Egy csodálatos világ őrei ők,
vigyázó szemek:
parányi igazságok
hatalmas látnokai.